Egy más világ

Nem lelkizés, nem ömlengés, szimpla unalom és némi letargia.

Hunyd le a szemed és képzelj el egy világot. Ebben a világban egy hatalmas mezőt láss. Gyönyörű zöld fű és fák, bokrok mindenfelé. Vadvirágok ezrei tarkán integetnek és a nap vidáman fénylik az égen. Csak néhány bárányfelhő úszkálja körül. Az emberek, akik arra tévednek vidámak. Páran vannak, de örülnek egymásnak és látni, hogy barátok. Hangosan nevetnek, mosolyognak és viccelődnek. Semmi nem rontja el a kedvüket, de ekkor hirtelen megdördül az ég. Csattanás zaja hallatszik valahonnan.
Az eget beborítják az éjfekete viharfelhők és villámlani kezd. Csak úgy ömlik a vérvörös víz mindent mocskos feketére színezve. A villámok hasonlatosak a késszúrásokhoz, oly egyenesen és pontosan üldözik az embereket, míg azok teljesen szétszélednek. Csak egy marad közülük, egy ázik tovább az esőben és várja, csak várja, hogy vége legyen már.

És most törd össze a boldogságot, láss egy másik világot.

Egy világot, ahol a nap mindig csak lenyugszik, mintha fél hatkor megállt volna az idő és örökké ott maradt volna egy helyben, mozdulatlanul. Ha körbenézel minden kopár és sivár, sehol egy csepp víz, csak mindenfelé kirepedezett, tikkadt föld. Nem látni hegyeket a távolban, fákat, bokrokat vagy akár kaktuszokat valahol... Csak a por és a semmi más. A Nap a horizont mögött állt meg narancsos fénybe vonva a világot.
Ezt a kopár semmit egy keskeny sárga színű macskaköves út szeli ketté, de az is rideg és mozdulatlan. Az úton emberek állnak, kis csoportokban, és halkan beszélgetnek valamiről. Egyik sem nevet, nem látszik vidámság, nem hallatszik kacagás. Csak halk suttogás, mintha kígyók közt lennél. Az út kellős közepén egy magányos alak ácsorog lehajtott fejjel. Hosszú fekete haja előre borul, eltakarva a többi embertől könnyáztatta arcát. Szúrnak a szemei, finom remegéssel mutatja, hogy zaklatott, de nem mozdul. Csak nézi maga előtt a földön hosszú fekete árnyékát. Ebben a világban csak ennek a lánynak van árnyéka. Azoknak, akik csapatokba verődve suttognak nincsen. Ők a védettek. Az árnyék a magány jele, mégsem segít neki senki. Vesd össze a két világot. Az első a szebb, igaz? A lány is így gondolta, hiszen örökké ott akart maradni, élénk sárga ruhájában világos barna hajával, most mégis itt van. Sárga ruháit megfogta a véres eső, haja sem barna többé. Könnyei az arcát elhagyva elindulnak a föld felé, de még mielőtt lecsöppennének felszáradnak. Ebben a világban nincsen víz... Ebben a világban nincs barátság.
Miért került ide? Ki tette ezt? A bal orcáján világító kékeszöld véraláfutás megmondhatja a választ. Bízott, de hiába és most egyedül szenved. Ha lenézel láthatod, a szíve tájékán egy luk tátong, mintha kitéptek volna onnan valamit. Vére nincs, ha volna sem látszana. A lány olyan már önmagában is, mint egy árnyék.

Messze tőle, talán a világ másik felén, áll valaki. A kezében egy fekete, még verdeső magányos szívvel. Másik kezében vékony ezüst tűket tart, és egyre másra a szervbe mélyeszti a hideg nemesfémet. Minden döfésnél az ÁrnyékLány könnyei kibuggyannak, és lehullanak. De elpárolognak. Mert ebben a világban nincs víz. Ebben a világban nincs szeretet. Ebben a világban nincs semmi...


Nem kell aggódni, teljesen jól vagyok xD Csak elborult elmeszüleményemet dícséri eme kis... Novella? Nevezzük annak. Viszont nagyon nagyon jól esett leírni^^

A szereplők kitalált alakok, akiket egyszer megálmodtam. A kedvencem természetesen az ÁrnyékLány, hiszen... Mondhatni ő az egyetlen igazi szereplő. Nem tudom, hogy látta-e valaki Aliceen és Roseon kívül, de volt egy rajzom még múlt évben egy lányról, aki magányosan áll és az árnyékát nézi. Ez most valahogy eszembe jutott és alkottam hozzá egy elborult Tim Burton "megirigyelné" darkos sztorit xD

Köszi a figyelmet^^