Jó estét kívánok kicsi és nagy nézőimnek. A mai témánk Alice és az én Drááága jó kis kalandom, melyet karöltve szerdán éltünk át. Maradjuk már az elején annyiban, hogy Pofára esés volt a javából!
Nos hol is kezdjem? A dupla angol óránkon mindketten szenvedtünk és olyanok voltunk, mint két agyhalott zombi... Remek! Aztán én is meg ő is ettünk egy egy szendvicset Kyrie és Sodom jóvoltából (hálistennek. Külön köszönet nektek.) és imígyen feltöltődöttebben... elindultunk vadászni. Mármint interjút kellett készítenünk egy áldozat segítő osztállyal, a kortárs agresszió pályázatunkhoz, de ebbe most ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, nekiindultunk a Tizenegyedik kerület Mordorhoz hasonlító zugaiba, hogy tökélyre fejlesztett kérdéseinkkel verbális erőszakot tegyünk az embereken. Elmásztunk az segítőnk által küldött e-mailban szereplő csooooddddááálllllaaatoooos helyre. Egy órát caplattunk a sárban és a vízben, az esőben, mire eltévedtünk vagy háromszor. A térkép az tök mást mondott, mint kellett volna neki, ráadásul az összes utcatáblán vagy nem volt házszám, vagy az volt, hogy "9-11". Aliceel komolyan kezdtünk megijedni és a magunk szórakoztatására furcsa teóriákat kezdtünk gyártani egy háztömbnyi terroristáról, de ebbe szintén ne menjünk bele (Majd péntek este egy sör mellett, mondaná a biosz tanárunk).
Szóóóval! Mire keserves, rohadt, fárasztó, elviselhetetlen utunk után végre megérkeztünk a főhadiszállásra (egy néni át akart vezetni minket a Moszkva térre, ami azért valljuk be, hogy hét megálló volt villamossal), jött a pofátlan gonoszság! Bemegyünk a Recepcióra végre boldogan, és leállunk az Informátorral beszélgetni, aki közölte velünk, hogy ez nem a főhadiszállás, mert elköltözött, és amúgy bocsi, de szerdán nincs nyitva. Na ennél a pontnál néztünk egymásra bajtársammal, amolyan Mi a faszért másztunk el ide? arccal. Az informátor beavatott a rejtelmekbe, miszerint (az e-mailban az volt, hogy a félfogadás kedd, szerda), csak SZERDÁN nincsen félfogadás. Hát mondom Alicenek ezzz egyszerűeeen fantasztikuuus! Lefotóztam a bizonyítékokat, hogy már rajtunk kívül álló okok miatt nem tudjuk megcsinálni azt a rohadt interjút. Az informátor továbbá közzé tette, amelyet már eddig is tudtunk, hogy az Áldozat Segítőt képtelenség felhívni, ugyanis nem veszik fel. Hát mondom... Akkor, ha éppen öngyilkosságra készülök, ezek nem veszik fel, simán meg is ölhetem magam!?
Na mindegy. Ott hagytuk a KamuFőhadiszállást, és felszálltunk egy villamosra, ami a Szélci Kálcin állt meg, de aztán a Móricz Zsigmond körtér után leesett mindkettőnknek, hogy a Móriczon megáll a 173-as, az meg csiliárd utazás után, de hazavisz! Úgyhogy leszálltunk a Gárdonyi utcánál, aztán ott meg fingunk nem volt, hogy merre kellene a megállót keresni, mert momentán az egész kanyarodó sáv fel van túrva, mintha Kis Vakond eltévedt volna ._. No lényegtelen. Nézelődve sétáltunk, mire Alice mögöttem egy olyat sikoltott, hogy mindenki felénk bámult. A sikoly oka, egy a falra festett hosszú jelkép volt, amit ez az állat minduntalan gyűjt. Lefotózta, de közben összemocskolta a cipőjét. A buszmegállót nem találtuk meg, mert semmi nem ott volt, ahol lennie kellett pontosan Kis Vakond miatt... Alice megállt, az egyik buszmegben, amíg én nézelődtem a Dunára a korlátnál állva, majd siránkozva felém fordult. Lehajtott fejjel a telefonját büngyürgetve lépkedett felém, és csak én észleltem a felénk száguldó biciklist. Rákiabált Alicere, hogy álllljáál! Mire megtorpant, az orra előtt meg elsüvített egy bicós százhetvennel! Oké. Életünket már majdnem elveszítve ez a jómadár mondta, hogy menjünk át a Szabadság hídon, a napunk már úgyis elbaszaribntódott. Mondom oké. Nekivágtunk hát a fémmonstrumnak, és közben gyorstalpaló tanfolyamot tartottam a Dunán elhelyezkedő hidak sorrendjéről. Átérvén, megbeszéltük, hogy ha nem találunk olyan buszt, ami jó helyre visz, akkor beszállunk az út szélén indokolatlanul elhelyezett és szerencsétlenül árválkodó liftbe. Mert ott van egy LIFT!
És ezzel a nyüves lifttel érkeztünk el történetünk lelki fordulópontjáig, mikor is én azt hittem, hogy összepisilem magam rémületemben. De ne szaladjunk előre. Szóval, mivel buszt nem találtunk besántikáltunk a liftbe Aliceel, megnyomtuk a Csukódj be köcsög! gombot és a mínusz egyes meg a mínusz kettes gombot, biztos, ami biztos. Nos, el is indult a lift, Alice máris megszólalt, hogy Amúgy emlékszel, hogy én nem szeretem a lifteket? Mondom magamban, itt helyben megőrülök ne idegesítsél! Akkor minek szálltunk be, kérdeztem, de ő meg csak mondta, hogy Hát már mindegy. Okéés. Még hozzá tette: Remélem nem ragadunk be!. Hát...
Tűdű.
Az történt ugyanis, hogy szépen leszánkáztunk pont egy liftnyit a lifttel, és aztán ott nem volt semmi csak a beton. És az ajtó nem nyílt ki. Páni félelem fogott el, már átsuhant az agyamon, hogy oké, hívjuk a tűzoltót, Alice sikoltott megint, ha jól emlékszem, aztán egy barátságos nyikorgással, mögöttünk kinyílt az ajtó. Na mondom itt én most meghalok kész! Kiestünk a liftből és végre nyugodt szitkozódással tapasztaltam, hogy okéés... semmi gááz... miinden okééé... Szuu szá! Azt mondja a hülye mellettem, bár én vagyok a nagyobb hülye, hogy belementem: Most szálljunk vissza és menjünk le a mínusz kettőre. Mondom oké. Lent minden stimmelt. A híd alatt ment át a villamos, ott volt a megálló. Alice meglátott egy kaja autómatát, és kislányos lelkesedéssel kezdett apró után kutatni, amit sikeresen meg is találtunk, kemény 90 forintot, majd ebből a pénzből egy ujjhossznyi kókuszos rudit tudtunk venni. Lelkesen elfogyasztottuk azt, ami fogunk hegyére se volt elég, aztán elszálltunk a villamosra, ami a Jászai Mari térre vitt volna, de mikor áthaladtunk az Erzsébet híd alatt/mellett/felett/nem tudom hol akkor kajánkodva néztem Alicere, hogy szálljunk le és sétáljunk be. Hát meg is tettük. Közben ez az állat azt hitte száj fertőzést kapott a kókuszos rúdtól. Aztán mikor elértük a fehér hidacskát rossz oldalon mentünk fel először, aztán a híd alatti horrorisztikus és undi részen átmentünk, majd végre jó helyen értünk fel. Mivel ott is éppen Kis Vakong garázdálkodik, le kellett másznunk egy aluljáróba, ahol egy csávó dobolt. Na ott leálltunk öt percre, hogy a lejány okosan videóra vegye, aztán vééégre valahára fáradtan felszálltunk a buszunkra és hazaszáguldottunk.
Tanulság?
Ne higgy az e-mailoknak. És mindig nézz a hátad mögé a rohadt liftekben!
Köszönöm a figyelmet én ennyi lettem volna mára.
A pultoslánynak a szokásosat, és a fényképek hamarosan érkeznek!
